Szenvedés leple alatt a fájdalom kikezdett,
Mit vérző szívem egyre megerősített.
Tükörbe nézve egy roncsot látok, ki minden reményt vesztett,
S nem érzem h ez valaha is jobb lehet.

Lehajtott fejjel bóklásztam, s közben szemem könnyezett,
Majd jött egy idegen ki bókkal kecsegtetett.
Hittem szép szavának, de igazságot egyik sem fedett,
Így szívem egy újabb sebből vérezhetett.

Buta lány, mit hittél?
Igaz lovag az, ki hirtelen üget feléd?
Buta lány, mit véltél?
Ő lesz ki életet lehel ismét beléd ?

Lépteim súlya egyre nehezebb, utam tüskékkel kövezett.
Keserédes mosollyal csapom be a baráti közeget,
Nem kívánom, hogy miattam keseregjetek,
Cipelem majd én saját keresztemet.

A kálváriám elviselhetetlen iszonyatként nehezedett,
De tűrtem, ameddig ki nem leheltem szorongó lelkemet.
Nehéz súlya alatt megroskadva térdem elengedett,
Tövisek éles csúcsa szegezte földre testemet.

Tekintetem hidegen üvegesre a semmibe meredt,
Éreztem, most már jöhet értem a fekete ruhás rettenet.
Mert eldobtam mindent, mi eddig éltetett,
S hagytam, hogy bánatom, magányom töltse ki életemet.

Buta lány mit hittél?
Hogy az életben minden meseszép ?
Buta lány mit véltél?
Hogy poroszkálva majd célba érsz ?

Ketyerém mellkasomban egyre csak fékezett
De mi adott neki erre ihletet?
Súlyos bűnöm önmagammal szemben sosem voltam elégedett,
Pedig ezért a szívért valaki a földre született.

Bú, bánat és szánalom Isten veletek,
Eljött a perc mikor örökre elengedlek titeket.
Kacagva felállok és az élet útjára telepedek,
Ekkor előtűnik egy arc, mely leköti figyelmemet.

Megfogja erősen tövis szúrta kezemet,
Magához emel a valóságba és rám szegez egy tekintetet.
Pilláim rebegtetve hirtelen félre nézek,
S elkezdem érezni bensőmben, hogy újra élek.
(Hope. R Bogen)